Uniós béreket Magyarországnak! Valóság vagy állom

Igazából az egész ötlet képtelenségét gyorsan beláthatjuk, ha abba belegondolunk, hogy amennyiben nem rendel el a párt Európa-szerte általános bércsökkentést, akkor a béreknek a teljes unióban a legmagasabb ismert szintre kellene emelkedniük. Lépjünk túl ezen a problémán, és tételezzük fel, hogy a bérunió mindössze arra vonatkozna, hogy a kelet-közép európai uniós tagországok béreit kell az uniós átlagra „felzárkóztatni”. (Ezzel persze elegánsan átlépünk azon a kérdésen is, hogy miért vannak Nyugat-Európában is látványos bérkülönbségek, de egy politikai szlogennél ne keressünk ilyen kifinomultságot. Azzal se foglalkozzunk, hogy ugyan ki a fene fogja betartható módon előírni egy piacgazdaságban, hogy „tessék több bért fizetni a dolgozóknak”.)

Aki a közgazdasági finomságokra kevésbé fogékony, két egyszerű kérdésre kell, hogy választ kapjon.

• Indokolt-e, hogy az országok közötti bérkülönbségek a termelékenység („fejlettség”) függvényében alakuljanak?
• Valóban megfigyelhető-e, hogy a bérkülönbségek fő befolyásoló tényezője a gyakorlatban a termelékenység (vagyis nincsen további „gonoszság” a relatíve alacsony béreink kialakulásában)?

Mindkét kérdésre egyértelmű igen a válasz.

Nem nehéz belátni: az országok közötti bérkülönbségeknek közgazdasági oka van. Egy országban a benne lévő szereplők a saját maguk által előállított értéken osztozkodnak. Ez alapján alakulnak ki az árak és a bérek. Ha a béreket önhatalmúlag megemeljük, akkor másnak nem jut a jövedelemből, a foglalkoztatók jelentős része (a vállalatok és az állam) egyszerűen tönkremegy. Képzeljük csak el:

• Holnap a fodrászok, szakácsok, fuvarozók és minden más munkaerő-igényes szolgáltató ágazat bérei a nyugat-európai szintre emelkednek. Az eredmény: a cégek vagy csődbe mennek, vagy drasztikusan árat emelnek. Mivel a piaci szolgáltatások árszintje az uniós átlag felét sem éri el, ennek van is tere, bár fogyasztóként a helyenként brutális drágulásnak biztosan nem örülnénk.
• Holnap a tanárok, egészségügyi ápolók, orvosok, bérét szintén felemeljük a nyugati bérszínvonalra. A zömében állami szolgáltatásokra persze nincs pénz a költségvetésben, úgyhogy méretes adóemelésekkel lehet rá megteremteni a fedezetet. Csak a miheztartás végett: a kórházi ellátás árszintje az uniós átlagnak a negyedét sem éri el, könnyű elképzelni, hová ugranának az árak és az adók, ha a legnagyobb költségtételt, a munkaerő árát ilyen mértékben megemelnénk.

Azt, hogy milyen okai vannak a bérkülönbségeknek (és hogy ezeket az okokat miért nem feltétlenül érezzük nyilvánvalónak a hétköznapokban) a „De tényleg, miért keres többet egy osztrák, mint egy magyar?” című írásunkban tárgyaltuk. Azt, hogy a bérek és az árak a „helyükön vannak-e”, vagyis hogy ezek tényleg úgy alakulnak, ahogyan az a közgazdasági törvényszerűségekből következik, Oblath Gábor a „Felzárkóztak az árak és lemaradtak a bérek? Tévhitek, tények és közgazdasági összefüggések” című tanulmányában (pdf) igazolta.

Ha a fentiekből nem lenne nyilvánvaló: a bérunió ostobaságát nem menti az a kitétel, hogy csak azonos munkáért követel azonos bért. Kétségkívül ez legalább azt megengedi gálánsan, hogy azok jobban keressenek a nyugati országokban, akik láthatóan több értéket állítanak elő. Csakhogy a bérunió még ezt figyelembe véve is nonszensz konstrukció. Ugyanis a fent leírt, országon belüli jövedelemosztozkodás fontos eleme, hogy a fejlődéssel párhuzamosan azoknak is több jut, akik amúgy pontosan ugyanazt csinálják, mint korábban.

Azért keres egy bécsi fodrász sokkal többet, mert magasabb termelékenységű kuncsaftjai vannak. A fodrászok ott úgy tudnak „kiharcolni” magasabb bért, hogy a magasabb termelékenységű embereknek nyújtott szolgáltatása többet is megér. Egyszerűen azért tudnak 5-10-szeres árakkal dolgozni, mert egy fejlettebb gazdasági környezetben ugyanaz a munka többet ér. Általában is kijelenthetjük, hogy azokon a területeken, ahol a termelékenység nem tud növekedni (tipikusan az élőmunka-igényes szolgáltató szektorokban) ott az országban képződő egyre magasabb jövedelemből áremeléseken keresztül kérnek részesedést a munkavállalók. Ugyanez a mechanizmus érvényes az állami alkalmazottakra (pl. oktatás, egészségügy) is. Ott a magasabb nemzeti jövedelem a nagyobb adóbevétel formájában biztosít sokkal magasabb keresetet olyan szakmákban, ahol egyébként technológiai értelemben valóban hasonló hatékonyságú munka zajlik.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a mai magyar jövedelmek között ne találhatnánk olyat, ami sérti az igazságérzetünket. Ezek emelését azonban nem lehet úgy megoldani, hogy egy országtól erőn felüli bérek kifizetését kérjük, mert annak csőd a vége. Vagy esetleg még megkérhetjük a németeket, franciákat, hogy a bérunió érdekében ugyan egyenlítsék már ki a jövedelmeket úgy, hogy az adójukkal dotálják az alacsonyabb bérszínvonalú országok dolgozóit. Valószínű azonban, hogy ők nem így képzelik az Európai Egyesült Államokat. Addig is, amíg rájönnek, micsoda zseniális ötlet a bérunió, érdemes lehet azon is gondolkodni, hogy milyen nemzeti gazdaságpolitika szolgálhatja valóban a magasabb jólét megteremtését. Mert az igazán ránk férne.Forrás cikk :portfolio.hu