Szívszorító történet >>> A kerekesszékes tinédzser, aki a sérülteknek gyűjt adományokat >>> Olvasd végig

– Mi történt? Emlékszel valamire a balesetedből?

– Hét éves voltam, amikor az édesapámmal elmentünk a temetőbe az egyik rokonuk sírjához. Miközben apa a sírt gondozta, addig én elbóklásztam. Miközben elmentem az egyik sírkő mellett, rátettem a kezemet, és mivel a sírkő el volt hanyagolva, és régi is volt, ennyi elég volt hozzá, hogy rám boruljon. Megsérült a gerincem, az egyik idegszálon keletkezett egy vérömleny. Így kerültem kerekesszékbe. Ez 2005-ben történt, akkor voltam 7 éves. Most 19 éves vagyok, van még egy évem a gimiből.

– Emlékszel az egészre, például arra, hogy miért tetted oda a kezed? Fel akartál mászni rá, vagy megnézni valamit?

– Emlékszem, nem akartam felmászni rá, csak megtámaszkodtam rajta, ahogy elmentem mellette. És sajnos elég volt egy 7 éves gyerek ereje ahhoz, hogy a sírkő kibillenjen az egyensúlyából.

– Volt arról szó később, hogy mindezért ki a felelős?

– A sírkő tulajdonosa volt a felelős ezért, hiszen az ő felelőssége lett volna ellenőrizni a sírkövet. Nem lett belőle nagyobb ügy, hiszen a baleset után hosszú ideig a legfontosabb az volt, hogy úgy ahogy rendbe jöjjek, a napjaimat a rehabilitáció, a gyógytornák, később pedig az iskolába való visszaszokás töltötték ki. Mire eljutottunk volna odáig, hogy foglalkozzunk az üggyel, addigra elévült.

– Fontos neked, hogy ezzel az állapottal ne foglalkozzanak az emberek, vagy nem érdekel, ha például a sérült-jelzőt használják?

– Na, ez egy nagyon jó kérdés. Nem igazán zavarhat, hiszen sérült vagyok valóban.

Az viszont nagyon fontos, hogy az emberek amellett, hogy sérült vagyok, mást is lássanak belőlem. Az sosem zavart, ha az emberek feltették a kérdéseiket az állapotommal kapcsolatban, inkább elmondom a valós dolgokat, mint hogy kételyek merüljenek fel a fejekben. Ugyanakkor, ha megkapták a kielégítő válaszokat, utána szeretek ezen túllépni.

– A gimi utolsó évében tudod már, hogy mi szeretnél lenni?

– A balesetem után elkezdtem gyógytornára járni a békéscsabai, Degré utcai intézmény ambuláns ellátására. Tudni kell erről az intézményről,hogy van egy bentlakásos része, ahol értelmileg akadályozott gyerekek és fiatalok élnek. Egyre többször kerültem kapcsolatba velük, és magával ragadott az a közvetlenség és szeretetéhség, ahogy fogadtak. Miután már nem jártam ide gyógytornára, egy idő után azt éreztem,hogy hiányzik a közeg, elsősorban a sérült fiatalok, és egyszer csak beugrott, hogy engem nagyon érdekel a gyógypedagógia, nagyon szeretnék sérült fiatalokkal foglalkozni. Így ez lett a célom.

Néhány éve lehetőségem nyílt rá, hogy önkéntesmunkára jelentkezzek az intézménybe. A célom az volt, hogy a gyerekeket valamilyen úton-módon kizökkentsem a monoton hétköznapokból, és minél jobban szórakozzanak, mikor náluk vagyok. Ez a mai napig is működik, most már felismernek, örülnek nekem, mosolyognak, amikor megérkezem hozzájuk. Ez nagyon jó érzés, én is feltöltődöm náluk.

– Tehát hiányoztak a fiatalok, a szeretet, amit adnak, és ma már saját foglalkozásokat szervezel nekik, hogy színesítsd a mindennapjaikat?

– Így valahogy. De ez az egész nekem is nagyon sokat ad. Igyekszem mindig kitalálni valamit, de előfordul olyan is, hogy csak beszélgetünk. Az egyik fiúhoz például már a kezdetek óta járok, vele például nagyon jókat társasozunk, rajzolgatunk. Volt olyan is, hogy kevertem itthon só-liszt gyurmát, és egyik nap ebből csináltunk különböző figurákat, a következő alkalommal pedig ezeket a figurákat festettük ki vízfestékkel. Olyan is volt kétszer is már, hogy vittem alapanyagokat kókuszgolyóhoz, és ott a gyerekekkel közösen készítettük el a desszertet. Ez nagyon nagy élmény nekik, hiszen egyrészt ők is részt vehetnek a feladatban, másrészt a végeredményt meg lehet enni.

– Úgy tudom, a közös programon túl, még másképpen is igyekszel segíteni.

– Néhány hónapja, még télen a szekrényemben turkáltam, és elgondolkodtam, hogy van egy rakás olyan ruhám, amik bár tökéletes állapotban vannak, mégsem hordom őket szinte egyáltalán. Elkezdtem azon gondolkodni,hogy vajon hány meg hány helyen vannak így elfekvőben ruhák, és a végén vagy a kályhában vagy a kukában kötnek ki, holott teljesen jó minőségűek. Egy helyi facebookos csoportba kiposztoltam az ötletemet, hogy mi lenne, ha a felesleges és nem használt ruháikat az emberek eljuttatnák hozzám, én pedig továbbítanám őket a Degré utcai fiataloknak. Sokan laknak ott, örülnek a ruháknak. Így indult…

Ez a projekt a mai napig tart, szinte mindig van a szobámban 2-3 zsáknyi ruha, ami arra vár, hogy átvigyem őket.

– Mit szólnak hozzá a megajándékozottak?

– A válogatást elsősorban a dolgozók végzik,hiszen ők tudják, hogy melyik darab kinek a szekrényébe mehet. De biztos vagyok benne, hogy nagyon örülnek a gyerekek, hiszen amellett, hogy sérültek, ugyanolyan emberek, mint bárki más, és ők is szeretnek csinosak lenni, szeretnek öltözködni.

– Sokat segítesz nekik, miközben talán neked is szükséged lenne rá.

– Én alapvetően szeretek segíteni, szívesen teszem, bármiről is legyen szó. Örülök annak, hogy szeretnek az emberek hozzám fordulni, ha valami bántja őket. Erre valamilyen szinten büszke vagyok, hiszen sokszor az a legnagyobb segítség, amit nyújthat az ember, hogy meghallgatja a másikat. Én szívesen teszem, nincs ebben semmi különös.

– Mit ad mindez neked?

– Amikor az első adag ruhát átvittem, elfogott a boldogság és az elégedettség. Teljesen felpörögtem, amiért csinálhattam valami jót.

Ez egy olyan kellemes érzés, amit mindenkinek ajánlok, és jó lenne, ha minél több ember megtapasztalhatná.

Ez az érzés természetesen nem csak az adományokra korlátozódik, ugyanez az érzés van jelen akkor is, amikor látom, hogy sikerült felvidítani a gyerekeket, és jól érzik magukat.

– Veled ugyanilyen segítőkészek az emberek?

– Persze. Segítségre szorulok a közlekedésben, hiszen autónk nincs, és sajnos a tömegközlekedés itt egyáltalán nem akadálymentes. Szerencse, hogy van Gyulán egy Támogató Szolgálat, akik hosszú évek óta szállítanak iskolába, orvoshoz, vagy például Békéscsabára az intézménybe. Nekik nagyon hálás vagyok, hogy segítenek ebben. A hétköznapok során előfordul, hogy segítséget kell kérnem. Például van a közelünkben egy kis bolt, ahova gyakran járok. Vezet fel a boltba három lépcső, így bemenni nem tudok, de az eladók mind nagyon kedvesek, és kijönnek, megkérdezik,hogy mit szeretnék, miben segíthetnek.

– Valakinek van jogsija a családban?

– Persze, anyának és apának is van. A szüleim elváltak, külön élnek. Anyának nincsen autója. Apának van, ő viszont rengeteget dolgozik, emellett is sokat segít, ha esetleg a szolgálat nem elérhető éppen.

Kivel élsz?

– Abban a szerencsés helyzetben vagyok,hogy bár a szüleim elváltak, egymás szomszédságában élünk. Én élek anyával, a szomszédban pedig apa, a párja és a testvéreim. Ez egy nagyon kényelmes helyzet így, hiszen bármikor át tudok menni hozzájuk, és annyit vagyok ott, amennyit csak szeretnék.

– Anyukád mit dogozik?

– Most éppen munkát keres, nem könnyű úgy munkát találnia, hogy közben ápolásin van itthon velem. Bármennyire is próbálok egyre önállóbb lenni, vannak dolgok, amikben szükségem van a segítségére. Boldog lennék, ha találna egy olyan munkát, amit négy órában tudna csinálni. Ahogy ismerem, ezen belül szinte bármit elvállal, mert nagyon dolgos. Dolgozott már zöldségesben, konyhán kisegítőként, tényleg szinte mindent elvállal, csak legyen valamilyen feladata.

Petinek nincs bankszámlaszáma, amire pénzt kérne, csak elmesélte, milyen boldog, amikor adhat. Nincs tragikus története önmagáról, szépnek látja a világot, főként, amikor olyanokkal találkozik, akiknek adhat valamit és örömöt csempészhet a hétköznapjaikba. Anyukája majd talál munkát és eszébe sem jutott autót kérni, hiszen mindig akad, aki elvigye, ahová kell. Amíg a munkahely „megérkezik”, addig ruhákat gyűjtenek azoknak, akik örülnének neki. Készül az 12-dik osztályra és ha ráér, kever egy kis sógyurmát és hisz abban, hogy átjut Békéscsabára, hogy felvidítsa az ottaniakat. Nincs semmi újság. Nincs semmi baj. Csak elmesélte, hogy szerinte milyen a világ,hátha ettől is jobb hely lesz egy kicsit.