Beszélsz valakihez, de ő nem figyel. Legalábbis nem figyel eléggé. Így érzed, mert miközben mesélsz, időnként a telefonjára pillant. Szórakozottan piszkálja, pörgeti az asztalon, nyomkodja a gombokat. Bejelentkezik a Facebookon a kávézóból, ahová az imént ültetek be. Lefotózza a lattéját az Instára. Ha jön egy lájk, rögtön csekkolja, akkor is, ha sztoriban vagy, és akkor is, ha ő van sztoriban. Felnevet egy kommenten, beolvassa, észre sem veszi, hogy közben kimentél a mosdóba. Bepötyögi a választ egy e-mailre, amire „muszáj válaszolni”. „Ne feledd szavad!” – hadarja, és nem néz rád közben. Jól elvan, minek kellek én ide, kérdezed magadtól. Vagy nyomkodsz te is, és fel sem tűnik.

Ki az áldozat?

Az angol nyelvben már külön kifejezés van erre a jelenségre: phubbingnak hívják. Mozaikszó, a „phone” (telefon) és „snubbing” (semmibe venni valakit) keveréke.

A jelenséget, a „phubbingot” mindenki ismeri, és mindenki szenved tőle – “áldozatként’. De valószínűleg ez nem tart vissza senkit attól, hogy bizonyos helyzetekben nyúljon a telefon után, akkor, amikor nagyon nem kéne.

Te nem kérded meg magadtól időnként, hogyan csúsztunk bele ebbe az egészbe? Mikor vesztettük el a kontrollt a mobilunk – vagy inkább önmagunk – felett?

Például mikor szoktunk rá – én nem emlékszem –, hogy telefonnal keljünk-feküdjünk?

Mikor estünk pánikba először amiatt, mert nem találtuk azt az átkozott telefont, amely mindent tud rólunk, tele van fotókkal, számokkal, jelszavakkal és más szupertitkos információkkal?

Iker, tantusz, betárcsázós net

Egyfelől nagyon megkönnyítette az életünket a technika. Hol vannak már azok az idők, amikor sorban álltunk a fülke előtt, hogy felhívhassuk pár percre a szerelmünket, miközben anyáztak az utánunk következők, mert siettek volna?

Ha legalább három évtizedet éltél, akkor tudod, ki az „iker”, mi a kártyás telefon, a betárcsázós internet sőt, még valami „tantusz” szót is emlegettek a szüleid, nem rémlik? (Igen, a szüleid, akiknek ma már szintén csipog az okostelefonján a Messenger és magyaráz a Waze…)

Neked van még vekkered? Vagy te is az okostelefon órájára kelsz, mint milliók világszerte?

Érkezik az sms, számlaegyenleget küld a bank minden egyes vásárlás után – érdemes figyelni. Telefonon csekkoljuk a közlekedési helyzetet, az időjárás-előrejelzést, mobillal foglalunk időpontot az orvoshoz, a fodrászhoz, jegyet vesszünk, applikációval hívunk taxit.

De összességében szabaddá tesz minket az okostelefon vagy rabbá?

Eszköz a kezünkben vagy uralkodik rajtunk?

Az angolszász sajtóban rengeteg cikk jelenik meg arról – tanulmányokra, kutatásokra alapozva – hogy a „phubbing” kinyírja a legfontosabb kapcsolatainkat. Pedig voltaképpen az lenne a feladata, hogy segítse a kommunikációt ember és ember közt.

Ma már bármikor videó csetelhetünk a külföldön dolgozó barátunkkal. Felhívhatjuk a nagyit Salgótarjánban. Láthatjuk a közösségi oldalakon, mit csinálnak épp az ismerőseink. Megkereshetünk ezer éve nem látott cimborákat. A Facebookon flangálva bekapcsolódhatunk beszélgetésekbe anélkül, hogy kitennénk a lábunkat a lakásból.

A kérdés csak az: vajon kevésbé vagyunk magányosak, mint a korábbi generációk mobilnet és okoskütyük nélkül?

És miközben egyre rutinosabban használjuk a technikát, és egyre otthonosabban mozgunk a virtuális világban, nem feledjük-e el a klasszikus kapcsolódási módok ízét, etikettjét, törvényeit?

Régen, a mobiltelefonok előtti időben például a telefonálásnak szigorú szabálya volt: este kilenc után és reggel kilenc előtt nem hívtuk föl egymást, csakis vészhelyzet esetén. Ma a szöveges üzenetek korában bárkire, bármikor „ráírhatunk”, és akár meg is sértődhetünk, ha bár „látta” az üzenetet, mégsem reagál azonnal.

Non-stop elérhetők vagyunk, és másoktól is elvárjuk, hogy non-stop elérhetők legyenek.

Hány fontos beszélgetésünkbe csörög bele valaki, akit „bocs, fel kell venni”?

Hányszor fojtja belénk a szót egy hívás, egy üzenet, egy szignál? És mi hányszor fojtjuk bele másba a szót egy hívással, egy üzenettel, egy szignállal?

Miközben tudjuk a pszichológiából, hogy a boldogság egyik kulcsa a rendszeres „flow-élmény” – amikor valami megbabonáz, leköt, lenyűgöz bennünket, mégis szárnyalunk közben – amely nem tud létrejönni csak úgy, ha elmélyülten figyelünk valamire vagy valakire.

De mi általában nem egy, hanem ezer dologra figyelünk egyszerre, és nehezünkre is esik egyetlen dologra koncentrálni, vagy csak úgy hallgatni, csöndben lenni.

Kiszakadni a „multitaskingból”, ma már ez a kihívás.

Ülni valakivel szemben (!), egészen felé fordulni, a szemébe nézni (közben nem lefelé bandzsítani a kijelzőre), és hallgatni, amit mesél, ma már önmegtartóztatás, tudatos elhatározás kérdése.

Mert mindannyian kényszert érzünk rá, hogy szemmel tartsuk a mobilt, hogy kövessük a sok csatornán ömlő össznépi sztorigyárat, akárcsak a kedvenc sorozatainkat, miközben elveszítjük a fonalat a saját történeteinkben.

Látjuk a közösségi oldalakon, melyik „friendünk” kivel flörtöl/kit szeret/kivel házasodik épp, miközben a kanapén a mellettünk gubbasztó privát kedvesünk a saját ismerősei körbefotózott idilljét nézi, híreket olvas, dolgozik vagy játszik a „telóján”. A gyerekek közben paralel nyomkodnak: Snapchat, Musical.ly, Viber… simán eltelhet az este anélkül, hogy bárki egymáshoz érne vagy egymásra nézne akár.

A szerkezet, amit azért fejlesztettek ki, hogy több szabadidőnk legyen, elveszi tőlünk szinte az összeset. És nemcsak tőlünk lopja el sunyin az időt, hanem azoktól is, akikkel megoszthatnánk a valóságunkat.