Átverték-e a bankok a devizahitellel az embereket? Erről szavazhat a héten!
A lakhatási probléma az egyik legsúlyosabb probléma Magyarországon.
Csak ebben az évben 30-40 ezer embert tehetnek utcára, miután a parlament felfüggesztette a kilakoltatási moratóriumot. A Bankszövetség 2006-ban még melegen ajánlotta a családoknak a devizahitelt.
Nincs jövedelmed? Nincs munkád? Nincs vagyonod? Akkor is kaphatsz hitelt! 2006-ra már egyértelműen ez volt a gyakorlat, és ahogy korábban Amerikában, nálunk is meghonosodtak a ninja-hitelek: no income, no job, no asset – nem probléma. A bankok és ügyfeleik egymást hajtották a könnyelműség útján, már rég nem árversenyt, hanem kockázati versenyt futottak, ahogy az akkori jegybank nevezte a folyamatokat. Az eredmény:
- a hitelállomány növekedése 2004 és 2008 között évente meghaladta a 20 százalékot
- ezen belül a devizahitelezés dinamikája elérte az évi 36 százalékot
- a devizahitelek aránya az összes lakossági hitelen belül 2009-re meghaladta a 70 százalékot
- a svájci frank hitelek aránya az összes jelzáloghitelen belül, a válság előestéjén elérte a 95 százalékot
- az utolsó időszakban az újonnan folyósított devizahiteleken belül már csak 30 százalék volt a lakáshitel, 70 százalék pedig szabad felhasználású jelzáloghitel.
Így emlékszik Király Júlia:A valóban életveszélyes termék, amikor plazmatévére zálogosítom el a lakásomat.”
Ez már pregnáns jele volt annak, hogy a magyar lakosság durván túladósodott. És az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy talán nem is a devizahitelezés a fő probléma, hanem hogy mindenki erőn felül verte magát adósságokba.
Hogy miért nem lépett senki közbe? Nehéz megmagyarázni, a mámor ekkor már saját útját járja. És bár a kockázatokat egyre többen ismerték fel, azt, hogy mindez társadalmi méretű katasztrófává duzzad majd, még nem gondolta senki. 2007-ben Hunyady Attila sem látta, hogy az AL Holding két évvel később csődöt jelent, és a céget három évvel később felszámolják, a tulajdonosok végül több mint 1 milliárd forintot buknak. Nem tudhatta, hogy a bulinak vége lesz. Csúnya vége.
2008. október 9-én Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója értetlenül ült a monitorja előtt. Magyarország legerősebb bankjának részvényei azon a napon – egy, a tőzsdei zárás előtti percekben lebonyolított óriástranzakció következtében – több mint 22 százalékot veszítettek az értékükből. Ugyanekkor a forintot és a magyar állampapírpiacot is kíméletlen spekulációs támadás érte. Utóbb kiderült, hogy a tettes ráadásul a magyar származású Soros György alapja volt. A válság minden kétséget kizáróan átlépte a magyar határt, és, minden korábbi gazdaságpolitikai hibát megtorolva, bődületes erővel használta ki az ország sérülékenységét.
Hogy az akkori miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc) mit élt át ezekben az órákban, azt nem tudjuk. Nem tudtuk tőle megkérdezni, mert elzárkózott a megkeresésünktől. Egy korábbi interjúkötetből – Martin József Péter és Várkonyi Iván Álomcsőd című könyvéből – azonban tudjuk, hogy a pénzügyminiszter (Veres János) szobájában még aznap este összeült a kormányfő, Simor András jegybankelnök, Bajnai Gordon gazdasági miniszter, de ott volt az Államadósság Kezelő Központ vezetője, egy államtitkár, és benézett Csányi Sándor is. Az események felgyorsultak: az egyik szobából Simor felhívta az IMF-et, egy másikból Gyurcsány körbetelefonált néhány uniós kormányfőt és az Európai Bizottság pár tagját, és a nap végére egyértelmű lett, hogy Magyarország nem ússza meg jókora nemzetközi hitelcsomag nélkül, ha el akarja kerülni a csődöt. (A csomag mérete végül 25 milliárd dollár lett.)
Bár Rogán Antal szerint ekkor derült ki, hogy a devizahitelezés a magyar gazdaság rákfenéje, maguk a devizaadósok ebből az egész felfordulásból még nem sokat érzékeltek. Akkor még nem az jelentette a fő problémát, hogy képesek-e törleszteni vagy sem – jellemzően tudtak: 3-4 százalékos volt a bedőlt hitelek aránya. A bankok voltak azok, amelyek hirtelen azzal szembesültek, hogy elapadtak a forrásaik, ők maguk sem jutnak hitelhez. Több mint húszéves bankvezetői rutinnal a háta mögött, Csányi Sándort is sokkolta a felismerés: milyen az, amikor hirtelen elapad minden pénzforrás.
A devizahitelesek megmentése – Elcsattannak a kijózanító pofonok
2010 volt az az év, amikor nagyjából mindenki számára világossá vált, hogy a probléma társadalmi méretű és nem fog magától megoldódni. Júniusban, amikor a második Orbán-kabinet átvette a kormányzást, minden negyedik magyarországi jelzáloghiteles késve törlesztett. Összesen 1800 milliárd forintnyi hitellel tartoztak azok, akik csúsztak a visszafizetéssel, miközben jelzálog volt a házukon, lakásukon, és folyamatosan ott lebegett a fejük felett a kilakoltatás réme. Csak abban az évben több mint 30 ezer lakóingatlant adtak át végrehajtási eljárásra a bankszektor szereplői; a helyzet nyilvánvalóan rendezésért kiáltott. Csakhogy ennek módját mindenki másképp gondolta. És a nagy dínomdánom utáni kárfelmérésben jött az egymásra mutogatás.
A kormányváltás erős stílusváltást, majd évekig tartó pengeváltást hozott a bankszektor és a kormányzat között. Miközben gyakorlatilag megszűnt az érdemi párbeszéd a felek között, a kormány brutális kampányba kezdett, melynek lényege egyszerű volt „megfizettetjük az okozott károkat a bankokkal”, „elszámoltatjuk őket”. Konszenzusos megoldásra aligha volt remény.
Hogy miért nem? Az adósok megmentésének egyik fő szószólójaként Rogán Antal úgy érvel, amikor szigorú szabályozásra van szükség, máshol sem nagyon kérik ki a bankok véleményét. És volt még egy dolog: a kormány úgy érezte, hogy az egész 2009-es nemzetközi mentőcsomagért a bankok a felelősek, miattuk kellett IMF-hitelt kérni, így velük is kell azt visszafizettetni.
Rogán Antal így emlékszik:Valójában az IMF-hitelt a bankadóban kellett megfizettetni, mert ha a bankokon korábban számon kérték volna a tőkehelyzetüket, akkor nem kellett volna 15 milliárd forinttal megemelni a devizatartalék összegét, és ennek az árát nem a magyar adófizetők fizették volna.”
Érkezett tehát a fájdalmas, világrekorder méretű, átmenetinek ígért, de ma is létező bankadó, majd pedig egy sor olyan intézkedés, amely mindegyikének az volt az üzenete: a bankok tisztességtelenek, most lakoljanak.
De kemény viták dúltak a bankárok között is. Egyáltalán nem volt egységes az álláspont például arról, ki mennyire érzi a saját felelősségét, és ebből fakadóan mekkora terheket hajlandó bevállalni. Valójában ezek a viták már 2008-ban, az úgynevezett magatartási kódex szövegezésekor elkezdődtek, később pedig a Bankszövetség akkori elnöke, Felcsuti Péter is azért mondott le, mert szembekerült a kollégáival.
Így emlékszik Felcsuti Péter:Azt mondtam, hogy valódi önreflexióra, önvizsgálatra van szükség, mert nem tagadható, hogy a bankok gyakran éltek vagy visszaéltek a szerződések adta jogaikkal”
Egy ponton Surányi György is szembement a többségi banki állásponttal, amikor egy radikális tervet prezentált a devizahitelek forintosításáról. Ma már tudjuk, hogy végül egy ehhez hasonló manőverrel tett pontot a jelenlegi kormány – a jegybank és a bankok intenzív együttműködésével – a devizahitelezés magyarországi történetének a végére, ám 2011 elején erre még senki nem állt készen. Felcsuti Péter ugyan szimpatizált a javaslattal (erre mindketten így emlékeznek), de akkor ő már nem volt pozícióban, a Bankszövetség akkori tagjai viszont egy emberként söpörték le a javaslatot az asztalról. Nem támogatta azt a Simor András vezette jegybank sem – Király Júlia akkori alelnök szerint „teljes képtelenség lett volna kivitelezni”, mert sem a nemzetközi feltételek, sem a devizatartalék szintje, sem a hazai forintkamatok nem tették lehetővé –, és a kormány sem állt mellé. Sem 2011-ben, sem két évvel később, amikor Surányiék, kissé átdolgozva, újra elővették a javaslatot.
Egyetlen előnye tagadhatatlanul volt: a devizahitelesek egy része kimenekült a csapdából, a devizahitel-állomány legalább csökkent, így megnövekedett az esélye egy sikeres devizahitel-forintosításnak. A többség viszont további 10-20 évre megrekedt az adósságban, onnantól kezdve még többet törlesztett, és újabb állami mentőakcióra vágyott. Ennek megfelelően tucatnyi kormányzati lépést hozott az elmúlt pár év, köztük sok jelentéktelent, amelyet már rég elfelejtett mindenki, és néhány emlékezetesebbet, például:
- az árfolyamgátat (annak több verzióját is), amelyet a bankok és a politikusok is szerettek, de minden második adós nem értette és bizalmatlanul fogadta,
- a nemzeti eszközkezelőt, amely döcögősen indult be, de amelynek tevékenységére, úgy tűnik, van igény a bankok és az adósok részéről,
- vagy az ócsai lakóparkot, amellyel kapcsolatban nehéz bárkiből is pozitív reakciót kiváltani.
Barabás Gyula így emlékszik:Az ócsai kulturális, kísérleti farm egyenesen szitokszó egy adós részéről.”
Amennyire ellentmondásos és vitatott volt szinte minden intézkedés az elmúlt 10-15 év során a devizahitelezés magyarországi történetében, a végjátékban legalább ekkora lett az egyetértés a szereplők között. Kivétel nélkül minden beszélgetőtársunk szerint meg kellett történnie annak, ami megtörtént: ki kellett vezetni a devizakockázatot a rendszerből, forintra kellett váltani a hiteleket. Abban is egyetértett mindenki, hogy az MNB a kormány és a bankok triója ebben a kérdésben most jól vizsgázott.
Nagy könnyebbséget jelentett persze, hogy kezükben volt a Kúria döntése, amely minden kétséget eloszlatott: az árfolyamkockázatot az ügyfelek viselik, vagyis a hitelfelvétel időpontja óta elszenvedett súlyos árfolyamveszteségeket valóban az adósoknak kell lenyelniük. Megvolt tehát a recept, az orvosi előírás a bajok kezelésére, ám egy ekkora horderejű manőverhez ezzel együtt is nagy elszántság, nagyon alapos tervezés és összehangolt együttműködés kellett. Továbbá diszkréció, már ami az időzítést és az átváltási árfolyamot illeti. Ha ugyanis a részletek kitudódtak volna, egy spekulációs támadás könnyen alááshatta volna minden idők egyik legnagyobb magyarországi pénzügyi tranzakcióját.
kövessen minket és szóljon hozzá a sztorihoz a facebookon!
